How did you start doing photography? What was your motivation?
It’s an ordinary story: as a kid I used to play with my dad’s camera, then when I was around 12-13 I won a competition. It became a more serious hobby after this, I went to photo camps, I applied everywhere and the successes made me more and more enthusiastic.
But it wasn’t only the competitions that motivated me! I felt my life complete because I never had to get bored. In my room, at school, everywhere and anytime I could busy myself with my camera.
Then I became addicted to lab work; I used to lock myself in the bathroom for days to develop my black and white pictures.
If one engages himself in photography, investing money and plenty of time in it, then there is simply no way back: since I got the first yashica in my hands I am more and more a photographer day after day.
Where or from who did you learn? What influenced you, what defined your professional progression?
My teacher was my father, naturally, who had been taking pictures for the army. He never actually taught me, though, but criticized, very carefully.
He let me to do what I wanted to do, and what is more, he never gave me anything ready-made, like technical secrets; I always had something to figure out for myself.
I was lucky later on, too, I could learn from great people. I studied photo reporting and picture editing at University of Kaposvár, where I met really great photographers. I would have to mention lots of names here who influenced me. Certainly, many things changed at that time. I hadn’t been interested in photo reporting but I didn’t want to go to MOME either. One of my friends filled in my application form and my parents encouraged me to go there, too. Since I got in I moved to Kaposvár, but I’ve been saying for three years that I’m never going to be a photo reporter.
I’ve been taking pictures entusiastically but rather only for myself. I’ve been fighting against everything, however in the last year I changed my mind.
How would you describe your own work, your style? What do you consider to be the most important, the most empathic elements of your pictures?
I changed a lot because of certain events and after school I became a contributor photographer at MTI and I’m working there since then. There is the work on one side, which I do with enormous enthusiasm, and because of this I have little time to realise my own ideas.
I try to work as if photography wasn’t a job. It’s not that simple because shooting an event means lots of nuisances, press photography nowadays is mostly about speed: the picture has to be done as soon as possible then it has to be forwarded immediately to the editorial office and in the meantime the necessary information for the caption has to be written down. There is barely time left for the photographer to make something more of the event, and even if he does, he has to be very careful to stay objective. So there are two forces affecting the photographer: taking the best picture quickly within the very strict confines of press photography and still creating something unique every time.
In my work I would like to reach the point where there's no need to write my name next to my photos – to have a special style of mine.
And if I have some energy left I take photos just for myself.
What are the themes that concern you the most? What do you like take pictures of the most? Why?
I like to take photos of polar lights, cut down cattle-heads, politicians, village life, industry and society.
Since I drop into various situations all the time I couldn’t name one specific area right now.
I like it if a theme needs lots of preparations and needs to be worked on a lot, if the field-work takes a lot of time and if I have time to arrange and rearrange the pictures.
I like that I can record something in a way no one else could. And if no one chips in… though, actually they even if they would: I work the same way, as I began, anyways.
For example I do not like to work with people – however, I take pictures of people and also my own stuff is about somebody all the time.
How would you describe your way of work?
I have partly mentioned above how my daily job goes. Taking pictures of events also involves organizing which really makes it more difficult. People who go to see a World Press Photo exhibition and say "even I could do that" at every photo, probably couldn’t even imagine how complex and exhausting job this is.
Actually I work in a calm way; and if possible I don’t look for a theme – we rather find each other.
What do you consider your biggest professional success? What are you the most proud of?
I’ve got different things that animate me in every period: formerly a competition, an exhibition, a good blow-up inflated me with pride, nowadays it’s rather my pictures published in the Hungarian and the international press that give me strength. I even got feedback from a newspaper in Jakarta or the New York Times that my picture has been published.
Gábor Fejér, the picture editor of Népszabadság is famous for his frankness and outspoken ways. Years ago he said, whitened „it’s shit” to my pictures. The last time, when we ran into each other at an event he told me that he likes some of my latter work. Right now this is what I’m the most proud of.
Where can your work be seen? (at exhibitions, on the web, in publications, etc.)
In newspapers, news portals, magazines, the press photography exhibition, sometimes somewhere else. I don’t have a homepage, I don’t complain if my name isn’t published along with my picture (and most of the time it isn’t).
What are your plans (professionally, in the near or in the distant future)? Where do you see yourself, for example, in ten years?
I have several scripts in my head. Currently I’m happy as a reporter and I could do this forever, it’s a very exciting lifestyle. It’s never totally finished, I always have to improve.
Though this is demanding me totally, the only way to do this is to think as a photographer day and night. If I go on a holiday, to relax – that means that I work from my own money on my own project.
I would like to be a good photo reporter but I also see myself with a frozen beard as I’m hiking the mountains with Ansel Adams’s photographer stuff instead of a notebook, or maybe as I’m living in a studio apartment…
But I will always be taking pictures, that’s for sure.
Hogyan kezdtél el fotózni? Mi érdekelt benne, mi motivált?
Klasszikus történet: gyerekkoromban elkezdtem játszani apukám fényképezőgépével, majd 12-13 éves korom körül helyezést értem el egy pályázaton. Ezután vált komoly hobbivá, fotóstáborokba jártam, pályáztam mindenhová, és a kisebb-nagyobb eredmények egyre jobban lelkesítettek.
De nem csupán a helyezések motiváltak! Teljesnek éreztem az életemet, mert sosem kellett unatkoznom. A szobámban, az iskolában, bárhol-bármikor el tudtam magam foglalni a fényképezőgépemmel.
Aztán rabul ejtett a laborálás; napokig lezártam a fürdőszobát, hogy előhívjam fekete-fehér képeimet.
Ha már az ember elkezd fotózni, pénzt és rengeteg időt fektet be, akkor egyszerűen nincs visszaút: amióta kezembe vettem az első yashicát, azóta napról-napra egyre inkább fotós vagyok.
Hol vagy kitől, kiktől tanultál? Mi volt rád hatással, mi határozta meg a szakmai fejlődésedet?
A tanítóm természetesen apukám volt, aki korábban a honvédségnek fényképezett.
De igazából sosem tanított, hanem kritizált, de nagyon óvatosan.
Hagyta, hogy azt csináljam, ami nekem tetszett, sőt, a technikai titkokat sem adta készen; mindig volt mire rájönnöm.
Később is szerencsés voltam, a nagyoktól tanulhattam. A Kaposvári Egyetemre jártam fotóriporter és képszerkesztő szakra, ahol igazán nagy fotósokkal találkozhattam. Nagyon sok nevet kellene itt megemlítenem, akik befolyásoltak.
Az biztos, hogy sokminden változott ez alatt az idő alatt.
Engem nem érdekelt a riportfotózás, de akkor az Iparra sem szerettem volna menni. Egy barátom töltötte ki a jelentkezési lapomat, és a szüleim is támogatták, hogy odamenjek. Mivel felvettek, leköltöztem Kaposvárra, de három éven át mondogattam, hogy sosem leszek riportfotós.
Lelkesen fotóztam, de akkor is inkább csak magamnak. Hadakoztam minden ellen, de aztán az utolsó évben mégis megváloztam.
Hogyan jellemeznéd a saját munkáidat, a stílusodat? Szerinted mik a legfontosabb, leghangsúlyosabb elemei a képeidnek?
Olyannyira megváltoztam bizonyos események hatására, hogy az iskola után külsős fotós lettem az MTI-nél, azóta is ott dolgozom. Van egyfelől a munka, amit hatalmas lelkesedéssel csinálok, éppen ezért nem sok időm marad a saját dolgaim megvalósítására.
Igyekszem úgy dolgozni, mintha nem munka lenne a fotózás. Ez sajnos nem egyszerű, mert rengeteg macerával jár egy esemény megfotózása, a sajtófotó manapság leginkább a gyorsaságról szól:
minél hamarabb meg kell lennie a képnek, amit laptopról azonnal továbbítani kell a szerkesztőségnek. Közben le kell jegyezni a képaláíráshoz szükséges információkat. Alig marad idő arra, hogy a fotós kihozzon valami többet az eseményből, de ha mégis, akkor is vigyázni kell, hogy lehetőleg teljesen objektív maradjon a történet.
Így két erő hat a fotósra: gyorsan megcsinálni a legjobb képet a sajtófotó szigorú keretei között, ugyanakkor mégis egyedit kéne alkotni minden alkalommal.
A munka során azt szeretném elérni, hogy "ne kelljen" kiírni a képeim mellé a nevemet - hogy legyen egy csak rám jellemző stílusom.
Ha pedig marad energiám, akkor magamnak fotózom.
Mik azok a témák, amik leginkább foglalkoztatnak? Mit szeretsz leginkább fotózni? Miért?
Szeretek sarki fényt fotózni, levágott marhafejeket, politikusokat, falusi életet, ipart és társadalmat..
Mivel nagyon változatos szituációkba csöppenek bele, ezért mostanában nem mondhatnék így semmilyen területet.
Azt szeretem, ha egy témán sokat kell gondolkozni, sokat kell előkészíteni, sok időmet veszi el a terepmunka és utána sokáig rendezgethetem a képeket. Hogy valamit megörökíthetek úgy, ahogy senki más. És senki nem szól bele... bár akár bele is szólhatnak: akkor is ugyanúgy szoktam fotózni, ahogy elkezdtem.
Például nem szeretek emberekkel dolgozni, mégis egész nap embereket fotózom, és a saját anyagom is mindig szól valakikről.
Hogyan írnád le a munkamódszeredet, hogyan dolgozol?
Már részben említettem, hogy a napi munkám hogyan zajlik. Hozzátartozik még az események fotózásához a szervezés is, ami eléggé megnehezíti a dolgot. Aki elmegy egy World Press kiállításra, és minden képnél megjegyzi, hogy "ilyet én is tudnék csinálni", az valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy milyen összetett és kimerítő munka ez.
Amúgy általában nyugodt a munkamódszerem; lehetőleg nem keresek témát, hanem megtaláljuk egymást. Ha megvan, akkor szintén nem megcsinálom a történetet, hanem lefényképezem, ahogy van, de ahogy én látom.
Erre utaltam korábban. Míg korábban tudatosan kidolgoztam egy témát egy koncepció mentén, mostmár addig járok jó helyen, míg végül felépül a történet.
Mit tartasz az eddigi legnagyobb szakmai sikerednek, mire vagy a legbüszkébb?
Minden időszakban más lelkesít: anno egy pályázati helyezés, egy kiállítás, egy jól sikerült nagyítás töltött el büszkeséggel, ma inkább a magyar és a külföldi sajtóban megjelent képeim adnak erőt. Kaptam visszajelzést egy Dzsakartai napilaptól vagy éppen a New York Times-tól megjelenésemről.
Fejér Gábor, a Népszabadság képszerkesztője ismert arról, hogy nagyon őszinte, szókimondó hogyha a szakmáról van szó.
Évekkel ezelőtt a képeimre azt mondta elfehéredve, hogy "ez szar". Legutoljára, amikor egy eseményen összefutottunk, akkor azt mondta, hogy van olyan anyagom, ami tetszik neki.
Most éppen erre vagyok a legbüszkébb.
Hol lehet találkozni a munkáiddal? (akár kiállításokon, weben, kiadványokban, stb.)
Napilapokban, hírportálokon, magazinokban, sajtófotó kiállításon, néha máshol is. Nincs honlapom, nem reklamálok, ha nem írják ki valahol a nevemet (az esetek nagyrészében ez történik).
Mik a terveid (szakmailag, akár a közeli, akár a távoli jövőben)? Hol látod magad pl.10 év múlva?
Sok forgatókönyv van a fejemben. Most nagyon jól érzem magam riporterként, és bármeddig tudnám csinálni, nagyon izgalmas életforma. Sosincs olyan, hogy kész, megcsináltam a képet, nincs hová fejlődnöm.
Ugyanakkor ez teljes embert kíván, csak úgy lehet csinálni, ha az ember éjjel-nappal fotósként gondolkodik. Ha elmegyek "pihenni", az azt jelenti, hogy saját pénzen dolgozom saját témán.
Szeretnék jó sajtófotós lenni, de azért látom magamat fagyott szakállal, amint notebook helyett Ansel Adams fotóscuccával járom a hegyeket, netán van egy műterem-lakásom...
Az biztos, hogy valamivel mindig fényképezni fogok.
soksok köszönet balázsnak a rengeteg segítségért // many thanks to balázs for his great help
No comments:
Post a Comment